Zöldfülűként úgy hittem, ez a szerelvény bizonyos rangot kölcsönöz a kerékpárnak és lovasának. Hamar beláttam azonban, hogy szó sincs hivalkodásról: hosszabb utakon jószerével elkerülhetetlen a láb és a pedál összekapcsolása a megfelelő kényelem és biztonság érdekében. Azóta, mintegy 40 éve, minden bringámnak nélkülözhetetlen alkatrésze ez a vasdarab, illetve a hozzá tartozó kapcsos pánt. Ha nagy ritkán idegen gépkecskére pattanok, és nem találom a megszokott lábbéklyót, olyan érzésem van, mintha hiányozna maga a pedál.
Lényeges az anyaga. Mostanában nagyon jó minőségű, és meglehetősen erős műanyagból is készítenek ilyet, az azonban messze nem ilyen ellenálló és tartós. Egy alkalommal próbálkoztam vele (egyszer talán meg is írom róla a véleményemet), néhány hónap után azonban megadta magát. Ezzel a krómozott acél lábbilincscsel ilyen nemigen fordul elő. Rendkívül rugalmas és alaktartó, és ha mégis kimenne valamelyest a formájából, vissza lehet hajlítani. Nagy ritkán földet ér, barázdát hasít rajta, vagy szikrát vet és némileg lehorzsolódik, ha éppen kőbe akad, de egyébként kutya baja. Az állandó használat a krómozott felületen meglátszik, a rozsda azonban nem harap bele. Úgy látszik, a lemez maga is rozsdamentes, ámbár ebben nem vagyok biztos. Jó minőségű rögzítő csavarok járnak hozzá, és ezek is rozsdamentesek.
Rendeltetésének nagyjában-egészében megfelel, egy kis szépséghibával. Mivel Óriásláb (Homo longipes) vagyok, a legnagyobb méretnél is nagyobbra lenne szükségem. Bizonyos cipőkhöz éppen jó, másokhoz azonban csak szűkösen. A hasonló béklyók általában háromféle méretben készülnek. Rendszerint kisebbek a kelleténél, hiába mond mást a mérettáblázat, legtöbbször tehát érdemes a szükségesnél eggyel nagyobbat venni. YL (Jeti nagyság) sajnos nincs.
Használatát éppúgy meg lehet szokni, mint minden mást az életben. Kevés hátrányát pedig el lehet viselni az előnyökért, melyeket nyújt. Azért szeretem, mert a legmegfelelőbb helyzetben rögzíti a lábamat a pedálon, és nem engedi csúszkálni. Nem csupán lefelé taposhatok, hanem (mondjuk pihenésképpen) a nekem tetsző szögben, vagy akár húzhatom felfelé is a hajtókart. Álló helyzetben hátrafelé tekerve megfelelő helyzetbe állíthatom a pedált, hogy a legnagyobb nyomatékkal indulhassak. A lában legtöbbször egyszerre beletalál, de azért figyelni kell rá, hogy helyén van-e, begyűrődött-e a pánt stb. Állóstartnál, sürgető helyzetben nem is erőltetem a „becsatolást”, inkább a pedál másik, béklyó nélküli oldalán taposok (néha pihenésképpen is). Ha lefelé néz, sajnos gyakorta karistol a talajon. Hátránya még, hogy a cipőn nyomot hagy: maga a fém a cipő orrán, a pánt a külső oldalán.
No és, vajon hányszor hempergek miatta a porban? Kezdőként talán háromszor estem, akkor is csak azért, mert megfeledkeztem róla, hogy a lában béklyóban van. Szükséghelyzetben egy pillanat alatt kirántom a lábam, ha pedig mégsem lenne erre idő, az sokat már úgysem számít.
