Hosszú bringás pályafutásom során sokféle kenőanyagot kipróbáltam: egyiket szükségből, másikat kíváncsiság okán. Az alábbiakban összefoglalom, hogy mire jutottam, egyúttal összehasonlítom a különböző kencéket egymással, illetve a szóban forgó teflonos permettel.
Az állati, illetve növényi eredetű zsír és olaj többnyire hamar elhasználódik, vegyileg átalakul, beszárad: kenőképességük így vagy úgy elenyészik. Hátrányuk még, hogy a szűk helyekre nehezen juttathatók be, vonzzák a port, és szennyező anyagokat tartalmazhatnak. Hosszú távon inkább megrágják, koptatják a láncot. Ne használjuk ezeket kenőanyagként, hacsak nem végső szükségből.
Az olcsóbb (lényegében olaj és kenőszappan elegyéből álló) kenőcsökkel, illetve a drágább szilikonzsírokkal sem érdemes foglalkozni. Nagyjából ugyanaz a hátrányuk, mint az előző csoport anyagainak, csak éppen kémiailag ellenállók, és elvben nem szennyezettek. Kaphatók szerves oldószerekkel hígított zsírok, illetve igen nehéz, sűrű olajok is: ezek eleinte könnyű olajként, később – összecsirizesedve – zsírként viselkednek. Nehéz terepen, esőben, sárban valószínűleg jók. Nem szeretem őket, magas áruk miatt sem.
A szilárd paraffin vagy viasz előnye, hogy jószerével nem ragad rájuk a por, hátrányuk, hogy kenőképességük nem a legjobb, és nehezen kezelhetők. A láncot a paraffin stb. forró olvadékába kell meríteni, avagy a paraffint stb. benzolban, toluolban feloldani, olaj sűrűségű, később megszilárduló oldatot készíteni belőlük. Mindkét módszer kísérletezést igényel, ezen kívül büdös és veszélyes. Egyszer-egyszer csináltam ilyesmit: mondhatom, nem éri meg a fáradtságot. A viaszos permetek, bár nem kifejezetten jók a bringához, és némelyikük eléggé durva bevonatot ad, nagyjából ugyanazt nyújtják, vesződség nélkül. Egy fokkal jobb a száraz teflon permet: eszményien tiszta, olajmentes, de igen rövid életű bevonatot képez.
Kerékpárláncra elsősorban olaj való, de nem egészen mindegy, hogy miféle. A könnyű paraffinokkal elegyes katyvaszok (pl. a csavarlazító, a szilikon permet), de még a műszerolaj is túlságosan híg. Kevésbé ragad rájuk a por, de rövid életűek. Ellenben a nehéz, sűrű olajok tovább bírják, cserébe viszont szépen gyűjtik a port. Tisztességes karbantartást feltételezve szinte bármi megfelelhet (előbb-utóbb úgyis minden lánc szemétdombon végzi), így aztán mindenki kedve szerint kísérletezhet. Tanácstalanok nyugodtan használjanak kerékpárlánc olajat, ami tulajdonképpen bringához méretezett hajtóműolaj. Megszállottaknak – ha még nem kötelezték el magukat – a szilárd adalékkal kiegészített kenőolajokat ajánlom.
A grafit, de még inkább a molibdén-szulfid, illetve a teflon és bizonyos kerámiák, finoman eloszlatva, kiváló súrlódáscsökkentő adalékok. Komolyabb igénybevétel esetén is helyt állnak, és a legfontosabb: még akkor is biztosítanak némi kenést, ha a lánc szárazon jár. Az első kettő hátránya, hogy jó eséllyel összekormozzák az ember fülét, farkát. Ezt a gyengeséget a teflon és a kerámia adalék nélkülözi, utóbbi azonban méregdrága, csak az költsön rá, aki kevesebbel, mint a tökéletes, nem éri be.
Összefoglalva: a teflonos olaj mellett teszem le voksomat. A könnyű kezelés miatt, nyilvánvaló hátrányai ellenére is, inkább a permet formájában kaphatóra szavazok. Nem feltétlenül a vizsgáztatott készítményt kell ezen érteni: több egyenértékű termék is beszerezhető a piacon, pl. a PTFE.
